Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti.
De azért, valahogy mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint-hogy is magyarázzam csak ezt-, mint amikor az ember azt mondja állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok az államnak adót, fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen rengeteg emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha, senkiről nem hallottam, hogy lelkes örömmel fizetett volna adót.
Hát így vagyunk valahogy az anyával meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, -az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet-az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyengeség a világon.
Az anya meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egész más tulajdonságai nyilvánulnak meg a szülőben, mint az anyában.
Aki harmadik szobából, csukott ajtókon át is meghallja, hogy a hathetes kislánya sír, az az anya.
Aki szeretne azonnal berohanni hozzá, és egy kis jó langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlankámat –az is az anya. Aki be is rohan hozzá, kibontja, megnézi, vízteleníti, de soron kívül egyetlen korty anyanektárt sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez -az már a szülő.
Akinek majd a szíve szakad ki, mikor a gyereknek fogzási fájdalmai vannak -az az anya. De aki csukamájolajat ad neki, hogy mennél hamarabb jöjjön ki mennél több foga – az már a szülő.
Általában aki képes arra, hogy a saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a szörnyű, dohosan csúszós, ízetlen és mégis kibírhatatlan ízű kotyvalékot –az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. Aki azonban ugyanekkor képes arra, hogy azt mondja: nyönyönyö, jaj de jó, jaj de finom, és hősies elszánással a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a megveszekedett csukamájolajat –az nem a szülő kérem. Az már megint az anya. Aki büszke arra, hogy az ő gyermeke olyan nagy kisfiú, hogy az idén már az első osztályba iratkozik –az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri el a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor először engedi be a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, mintha a fia Dániel lenne, aki most lép be az oroszlánbarlangba –az már megint az anya.
Aki nappal megbünteti a gyereket, mert elszaggatta a nadrágját –az a szülő. De aki azt a kis nadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg –az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz? –az a szülő. De aki fűnek fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek mennyi rengeteget kell tanulni –az már megint az anya.
Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi –az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi már a szépet ennek vagy amannak a kislánynak –az még mindig a szülő. De aki ugyanekkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, most kezdik elszakítani lelkétől lelkedzett magzatát, és tulajdonképpen legjobban szeretné a fia táncpartnerét azt a kacér, kis szőke démonnövendéket megpofozni –az már megint az anya.
És mégis: az anyából lesz a jó anyós a szülőből a rossz. Amely anyósi állapotot tart mindaddig, amíg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egészen váratlan és meglepő dolog történik.
Eltűnik a szülő és eltűnik az anya. Vagy mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle. De ez a nagymama se az anyára nem hasonlít, se a szülőre. Annyira nem, hogy állandóan hadilábon áll mind a kettővel. A szülőt ridegnek tartja, az anyát túlzottnak, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan: a gyerekkel.
Mintha soha nem lett volna szülő és soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötvenegynéhány esztendős korában, egyenesen nagymamának.

Zádor István